Hír, program, komment

Tisztelt Jelenlévők!

Tisztelt Emlékezők!

"Eljő az a nagy szép idő,

amely felé reményeim szállanak,

mint ősszel a derültebb ég alá

hosszú sorban a vándormadarak;

a zsarnokság ki fog pusztulni, és

megint virító lesz a föld színe.

A te dicső szent katonáid ők,

Segítsd őket, szabadság Istene!"

Az előbb citáltak Petőfi Sándor: Olaszország című versének utolsó versszakát idézték fel. E gondolatok azért is csodálatosak és tiszteletet parancsolók, mert egy perbefogott jogász ajkáról is felcsendültek, és nem akármikor. Az utolsó szó jogán hangzottak fel a rendíthetetlen dr. Szilágyi Józseftől, midőn a büntetőügyét zárt tárgyaláson, Nagy Imre és társaitól elkülönítve folytatta le a dr. Vida Ferenc vezette népbírósági tanács, a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Népbírósági Tanácsa előtt, 1958 áprilisában. Igen, a zsarnokság akkor csupán időlegesen, tizenhárom napig pusztult ki, de a világ- és magyar történelem egyik meghatározó eseményére, a magyar forradalom és szabadságharc felejthetetlen napjainak kezdő perceire, óráira ma már szabadon emlékezhetünk.

Engedjék meg, hogy jogtörténészként, hivatásom írott és íratlan szabályai, a feltárt adatok, adalékok, összefüggések alapján szóljak mindarról, ami e jeles évfordulón összefügg Cegléd városával és a korabéli nemzetközi politika helyzettel. Nem az eseménytörténti mozzanatok szokványos felidézésével, hanem azokról, amelyeket kellőképp nem szoktak hangsúlyozni, holott szükséges. Mi minden történt ebben a történelmi léptékkel alig-alig mérhető időben? Hisz ki hitte volna akkor, és visszatekintve napjainkban is, hogy az 1956. május 18-án hattyúdalát elmondó, majd nyáron - miként az idő tájt a fővárosi bon mot terjesztette - "hyperTitóniában" megbetegedett Rákosi Mátyás távozik Magyarországról (ahová csak a hamvait tartalmazó urnát rejtő kalaposdobozban térhetett vissza); hogy egy negyedévvel később ledöntik és felaprózzák "a generalisszimusz", azaz Joszif Visszarionovics Sztálin szobrát Budapesten? Hosszú út vezetett ahhoz, ami kezdetét vette azon az októberi napon, hogy a hamu alatt izzó parázs ekkor fellobbanjon. Ha csupán 1953-tól kezdjük az események fonalát gombolyítani mind nemzetközi, mind hazai szálakon, nyilvánvaló csupán a főbb csomópontok alapján is, hogy a magyar forradalom napjai megrengették a világot. Az Elbától keletre fekvő térségben élők kinyilvánított akarata — a Plzeňben, Prágában, Kelet-Berlinben és Poznań-ban történtek — 1953-1956 között már félreérthetetlenül jelezte, hogy inog a fegyverekkel összetákolt "tábor".

S mi történt Magyarországon? Ott, ahol 1949-1956 ősze között közel 710 ezer embert marasztaltak el különbözőképp a bíróságok, döntő többségüket gazdasági bűncselekmények elkövetésével gyanúsítva, majd vádolva. Ahol a börtönökben 1952-ben 35.039 elítélt sínylődött, és az 1953-as sorsjobbító intézkedések ellenére 1955 szeptemberében már meghaladta a korábbi legmagasabb létszámot, mert immár 35.108 személy töltötte szabadságvesztés büntetését. Miközben a börtönökbe 21.865 személyt lehetett volna befogadni.

Az 1950 áprilisától 1956 októberéig eltelt 78 hónapból az "új szakasz" alig 21 hónapot jelentett. A Rákosi és Gerő Ernő vezette irányítás 57 hónapja során a büntetőbíróságok naponta 578 személyt sújtottak különböző ítéletmértékekkel. Ebben az időszakban, főként 1953 közepéig "a büntető igazságszolgáltatás középpontjába az államhatalmi és államigazgatási szervek igazgatási és termelési feladatainak büntetőeszközökkel való megvalósítása került". Miképp érintette ez Ceglédet?

A Magyarországon 1945. február 4. és 1988. július 14. között jogerős ítélet végrehajtásával kivégzett 1232 személy között társaival együtt fosztották meg életétől a ceglédi születésű 25 esztendős Vass Károlyt Budapesten 1953. március 13-án. Őt a Budapesti Katonai Törvényszék hűtlenség vádjával ítélte el. Az 54 éves Szabó Ferenc ceglédi vasalómunkást ugyancsak ilyen váddal gyanúsították meg, 1949. október 24-én internálták, fogva tartása során tisztázatlan körülmények között elhunyt Budapesten, 1952. december 22-én. Alig telt el pár hónap, amikor a ceglédi 60 éves gazdálkodó, Füle Miklós büntetésének letöltése közben, 1953. április 23-án agyvérzés következtében hunyt el. Őt 1953. március 21-én, egy megismételt büntetőeljárás után közellátás érdekét veszélyeztető bűntett miatt két év hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Mindhárom megvádolt, majd különbözőképp életét vesztett ceglédi férfi meghurcolása egyezik mások utóbb semmissé nyilvánított büntetőítéletével. S nem hallgatható el az sem, hogy Szabó Ferenc és Füle Miklós haláláról fennmaradt korabéli iratok valóságtartama megkérdőjelezhető s nem kizárt - miként másoknál utóbb fény is derült rá -, hogy netán a velük szemben alkalmazott fizikai erőszak áldozatai lettek. Hisz annak idején félrevezető halálokokkal palástolták a hatósági önkényt.

1953 nyarán a szabadult politikai elítéltekkel a titkosrendőrség még aláíratott egy titoktartási nyilatkozatot, mely szerint "büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az ÁVH-n való kihallgatásomról, az ott tapasztaltakról, hallottakról és látottakról soha senkinek semmilyen körülmények között említést nem teszek. Tudomásul veszem, ha a nyilatkozatba foglaltakat megszegem, az ÁVH ellenem eljárást indít." Az internáltakkal pedig azt íratták alá, hogy "tudomásul veszem, hogy az internálótáborról és a táborban lévő személyekkel kapcsolatos minden hír vagy adat ’állami" titkot képez. Az ’állami titok’ megsértését a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1951. XII. tsz.-rendelete 10 évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtja, amennyiben a cselekmény súlyosabban nem minősül." Miután mindenkit nem figyelhettek, a rémtörténtek - ugyan még nem társadalmi méretekben és nyilvánosan - egyre ismertebbé váltak.

Az "új szakasz" idején naponta 302 személyt marasztaltak el eltérő mértékű ítéletekkel. Ez idő tájt az új, 1954. májustól hatályos büntetőpolitika csak arra szorítkozhatott, hogy próbált a helyzeten (már amennyire módja volt rá) enyhíteni. Ebbe a sorba illett, hogy 1954. november 1-jével - a nevelési célok jobb érvényesülése és az elhelyezési körülmények javítása érdekében - a ceglédi és a kecskeméti Fiatalkorúak Országos Börtönét felszámolták és a fiatalkorúakat a Sátoraljaújhelyi Országos Börtönbe helyezték el.

A hathatós moszkvai segítséggel azonban Rákosi visszatért a hatalom csúcsára. Ennek nyomán - ha a cellák nem lettek volna túlzsúfoltak - 1955/1956 februárjában már közel 54 ezer elítéltnek kellett volna raboskodnia. Elhelyezésük céljából ezért a honi börtönvilágból az idő tájt a közkegyelmi intézkedések hatására több mint húszezren szabadultak. Nos, ezeknek az embereknek már hiába tettek lakatot a szájára. A társadalmi elégedetlenség fokozódott, az értelmiség is létrehozta Petőfi Körét, amely számos tanácskozást tartott. A honi börtönvilágból kinek ezért, kinek azért, de elege lett.

Már az 1953 nyári intézkedések is 762 ezer embert érintettek. Az igazságügyi és adminisztratív eljárások minden második-harmadik magyar családot valamiképp sújtották ’56 őszéig. A kriminalizált honi világgal való szakítás igénye így vezetett a forradalmi erjedéshez, ez képezte hátterét elemi erejű kirobbanásának. A bekövetkezett események igazi oka itt érhető tetten, és nem ahogy azt a Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. decemberi határozatában magyarázta s tette kötelező tananyaggá három és félévtizeden keresztül.

Tisztelt Jelenlévők!

Tisztelt ’56-os forradalomra emlékezők!

Ha bárki felüti az elmúlt évtizedek ünnepi megemlékezéseiről szóló beszámolókat, azok jórészt a VIII. kerületi, Múzeum utcai nyári tanácskozásokról, a budapesti műegyetemisták fáklyás felvonulásáról, a pesti srácokról tudósítanak. 1956 októbere utolsó harmadának s novembere néhány napjának előzményei azonban nem csupán a fővároshoz, a Petőfi Kör korábbi rendezvényeihez, Rajk László és társai újratemetéséhez, a rádió ostromához kötődnek, hanem a magyar vidékhez is. Sőt, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ már 1956. október 16-án létrejött Szegeden. Az első jogos követeléseket, utóbb forradalmi pontokat is itt foglalták írásba. A forradalom első áldozatai a debreceni október 23-ai tüntetés résztvevőit ért puskatűzben haltak meg. És az sem felejthető, hogy a megtorlás során az első kivégzés a miskolci lőtéren következett be, kioltva 1956. december 15-én az alig 29 éves múlt Soltész József életét, akinél fegyvert találtak.

Ugyanez a sors érte a ceglédi születésű, statáriális eljárás során halálra ítélt Batonai fivéreket. Közülük az utóbb gyári munkás László 1927. február 10-én, az utóbb targoncavezető István 1928. április 5-én látott napvilágot. Együtt jelentkeztek a budafoki rendőrkapitányságon nemzetőrnek 1956. október 28-a után. A forradalom leverése után folytatták az ellenállást. Fegyverüket elrejtették, nem szolgáltatták be. Nem tudva arról, hogy szovjet állambiztonságiak őrizetében van, Maléter Pálban és az ENSZ-csapatok megérkezésében bíztak. Másokat is harcra buzdítottak. A Budapesti Helyőrség Katonai Bírósága 1957. február 5-én fegyver- és lőszerrejtegetés miatt halálra ítélte őket, földi létük aznap befejeződött. A Budapesti Katonai Bíróság 1990. június 18-án semmissé nyilvánította ítéletüket. 1992-ben mindketten posztumusz Új-Buda díszpolgárai lettek.

Mi történt Cegléden? Önök jól ismerik városuk történetét, évente emlékeznek az eseményekre, azok résztvevőire. Így én csupán arra szorítkozom, felidézve azt, hogy a gimnáziumi diákok kezdeményezésére tüntetés volt 1956. október 26-án, és a forradalmárok kezébe került a hatalom. Jákó János gyógyszerész lett a forradalmi bizottmány vezetője. A városban állomásozó szovjet alakulat közreműködésével azonban november 4-én felszámolták a helybéli vívmányokat, mások mellett Jákót pedig utóbb meghurcolták, Kistarcsán, majd a Gyűjtőfogházban őrizték. A forradalomban való részvétele miatt előbb halálra ítélték, elmarasztalását utóbb másfél évi szabadságvesztésre enyhítették. Az elszenvedett kínzások következtében súlyosan megbetegedett, az átélt szörnyűségek, szenvedések miatt nem élte meg a 60. születésnapját.

A templomkertben 1989-től már áll a "Szabadság fája" emlékoszlop. Öt esztendővel ezelőtt, 2016 októberében dr. Boross Péter volt miniszterelnök szónokolt a posztumusz díszpolgári címet kapott Jákó János gyógyszerész emléktáblájának avatásakor. Ma hamarosan mind az ő, mind Veres László nemzetőr parancsnok emléktáblájánál koszorúzás lesz.

S szólni kell arról, hogy mit tett, illetve nem tett a Nyugat? A demokráciák szerettek volna segíteni, de saját biztonságuk és rövid távú érdekük fontosabb volt a kockázatot is vállaló távlatos külpolitikánál. Nem próbálták meg visszaszorítani a Nyikita Szergejevics Hruscsov vezette szovjet rendszert, mert túlbecsülték a Szovjetunió erejét, és alábecsülték Közép-Európa földrajzi stratégia jelentőségét. Nem zárható ugyanis ki, hogy akár az Amerika Egyesült Államok, akár az Észak-Atlanti Szövetség katonai beavatkozása világháborúhoz, esetleg nukleáris katasztrófához vezethetett volna. Ám az Egyesült Nemzetek Szervezetében tanúsított amerikai halogató magatartás menthetetlen, mert - miként egy jeles szakember, Kovrig Béla kifejtette - az amerikai "külpolitika történetében a jó szándékok ritkán hoztak ilyen keserű gyümölcsöt". Nagy-Britannia s Franciaország pedig azért hibáztatható, mert az október 23-án kitört magyar forradalom után nem halasztották el a hónapok óta tervezett egyiptomi inváziót. Így következhetett be, hogy az 1956. október 29-étől immár "ikerválságok" közé utóbb egyenlőségjelet tettek, holott két teljesen eltérő okú és célú intervenció történt.

Ezért indokolt a Nyugat demokráciáinak bírálata, ám elmarasztalni kizárólag a Szovjetuniót lehet. Utóbbit a vérontásért, a rombolásért és a kegyetlen megtorlásért. A Kreml hitszegő módon becsapta Magyarország felelős politikusait és mindazokat országszerte, akik olvasták az október 30-i kormánynyilatkozatában megjelent, egyenjogúságon alapuló új viszonyra történt utalást. Valamint Budapesten 1956. október 31-én Anasztaz Ivanovics Mikojan miniszterelnök-helyettes sem pártja elnökségének felhatalmazása alapján adta áldását a többpártrendszer visszatértére s vezette félre magyar tárgyalópartnereit. A remény november 4-én szertefoszlott. Az amerikai külügyminiszter-helyettes, Robert Daniel Murphy mondta a következőket: "talán a történelem be fogja bizonyítani, hogy a szabad világ közbenjárhatott volna annak érdekében, hogy a magyarok elnyerjék azt a szabadságot, amelyért küzdöttek, de a helyes út megtalálásához a State Departmentben közülünk senkinek sem volt meg a szakértelme vagy a képzelőereje". S miután e kettő hiányzott, okkal idézhető 1956 decemberéből Márai Sándor, aki New Yorkban papírra vetett versében, a Mennyből az angyalban azt írta, hogy

"Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

"Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik -

Ők, akik örökségbe kapták -:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?..."

Tisztelt Jelenlévők!

Tisztelt ’56-os forradalomra emlékezők!

Befejezésül Mindszenty József hercegprímást, az emberi szabadságjogok legkövetkezetesebb magyar képviselőjét idézhetem. Köztudott, hogy az esztergomi érsek sorsa elválaszthatatlan Moszkva s a helyi vazallusok politizálásának következményeitől. A bíboros Dwight David Eisenhower elnökhöz írott 1960. június 23-i levelében - többek között - azt írta, hogy "ma semmi sem fontosabb (és talán még nem késő) az emberiség számára, mint az, hogy vezetői és a vezetettek megtanulják, mi a bolsevizmus úgy, ahogy mi, szegény, nyomorult csatlósai testünkön és lelkünkön tapasztaljuk. Ez a nagy tanulság felérhet hatásában a Függetlenségi Nyilatkozattal…".

Talán nem tekinthető véletlennek, hogy John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok frissen megválasztott, de még be nem iktatott elnökeként kijelentette, hogy "1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt."

Igen, mert 65 esztendővel ezelőtt történt forradalom és szabadságharc, majd azt követő kádári megtorlás tanulságaira immár több mint három évtizede évről-évre a szabad és független Magyarországon emlékeztetünk. A 233 életétől megfosztottra, a 26 ezernél is több elítéltre, a majd 13 ezer Tökölön és Kistarcsán őrzött internáltra, a közel kétszázezer hazájából eltávozottra, a fegyveres harcok ismert és ismeretlen áldozataira, a pufajkások kegyetlenkedései, valamint a sortüzek következtében elhunytakra. A kádári megtorlás ugyanis nem volt más, mint a Rákosi féle rendszerű retorziók rémséges restaurálása. A feltárt forrásokból ismert, hogy a börtönbe vetetteknek több mint háromnegyedét, esetenként még ennél is többet, majd a kegyelmekkel érintettek meghatározott részét munkások és parasztok alkották. A honi börtönvilág mind ’56 ősze előtt, mind utána jórészt őket tömörítette celláiban. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt nem a magyar nemzet választotta, tagjait Moszkvában jelölték ki, idegen fegyverek juttatták hatalomra. A bábkormány - hathatós táborbéli támogatással - nem tért le a Rákosi és Gerő választotta útról. Munkások és parasztok fent, munkások és parasztok bent. A kormány elnevezése s a büntetés-végrehajtásának celláiban őrzött személyek, valamint az internáltak társadalmi összetétele egybecsengett.

Az egykori küzdelem résztvevőinek, a forradalmároknak száma az évek múltával - érthető - egyre kevesebb. Ám mind ők, mind elhunyt társaik emléke előtt tisztelegni évről évre kötelességünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.