Hír, program, komment

- Utolsó lehetőség volt az olimpiai kvótaszerzésre a budapesti világbajnokság, amelynek nagy reményekkel vágott neki. Hatalmasat küzdött, végül nem sikerült elérni a célját, ami szemmel láthatóan nagyon megviselte: a vigaszágas mérkőzés után a könnyeivel küszködött. Hogy van most a lelke?

- Az elmúlt néhány napban sok mindent átértékeltem magamban, de nem múlt el teljesen a csalódottságom - válaszolt a Ceglédi VSE negyven esztendős klasszisa. - Hosszú idő után először versenyezhettünk nézők előtt, ráadásul itthon, Magyarországon. Végtelenül hálás vagyok a hazai és a nemzetközi szövetségnek, valamint a magyar államnak, hogy ezt lehetővé tették. Ezért is fájlalom annyira, hogy nem sikerült élnem a lehetőséggel. Szerettem volna bizonyítani magamnak és a közönségnek is. Méltó módon akartam elbúcsúzni.

- A lelátón úgy tűnt, a rajongói egyáltalán nem kudarcként élték meg a történteket. Szinte felrobbant a sportcsarnok, amikor lejött a tatamiról. Úgy ünnepelték önt, mintha éppen olimpiát nyert volna.

- A szurkolók más szemszögből látták az eseményeket. Sokan hívtak azóta, volt, aki el is pityeregte magát a telefonban, kérte, hogy ne hagyjam abba még a versenyzést. De hát egyszer minden véget ér. Az életemnek ezen a csataterén befejeződött a harc.

- Nyertesként vonul vissza?

- Abszolút. Ha józanul értékelem a vébén nyújtott teljesítményemet, akkor azt kell hogy mondjam, óriási eredmény negyvenévesen a világ legjobb nyolc judósa között lenni. Rég éreztem magam ilyen formában, idejét sem tudom, mikor volt utoljára öt mérkőzésem egymás után. De ha a karrierem egészét nézem, akkor is elégedettség tölt el. Sokáig kergettem egy álmot, mindennél jobban vágytam az olimpiai aranyéremre, a londoni ezüstöt keveselltem. Aztán egyszer csak eszembe jutott az a mezítlábas ceglédi kisfiú, aki sok-sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy egyszer majd dobogóra áll az olimpián. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, teljesült gyerekkorom legnagyobb vágya.

- Az utolsó mérkőzését követően az edzője, Bíró Tamás átkarolta a vállát, és a fülébe súgott valamit. Pontosan mit?

- Hogy megtiszteltetés volt együtt tölteni velem az elmúlt harminc évet. Megköszönte a közösen elért eredményeket. Azt mondta, hogy amit véghezvittem, sokak számára példaértékű.

- Ezzel aligha lehet vitatkozni. A világbajnokságon az ön mérkőzéseire voltak a legtöbben kíváncsiak, nevét ma már sportcsarnok viseli, földharctechnikáját pedig külföldön is oktatják.

- Ezek a visszajelzések nagyon kedvesek nekem. Igazolják, hogy nemcsak kaptam a sportágtól, hanem adtam is neki. Jó érzéssel tölt el, hogy a hírét vihettem. Olykor persze elgondolkozom, hogy lehetett-e volna kerekebb ez az itt-ott ellaposodó labda, aztán rájövök, hogy teljesen fölösleges a múlton rágódni. Kaptam az élettől egy extra versenynapot, sőt, egy extra évet azáltal, hogy a folytatás mellett döntöttem, amikor tavaly kiderült, hogy elhalasztják az olimpiát. Ha most becsukódik a könyv, akkor is elégedett leszek.

A teljes írás itt olvasható.