Hír, program, komment

Felkeltette az érdeklődésemet, és el kezdtem kutatni utána, hogy miért lett emelve emlék sírhely itt Cegléden, és miért viseli a nevét a Ceglédi Református Fogyatékos Ápoló - Gondozó Otthon.?

Ki volt Molnár Mária?

Megismerve az életét, szinte hihetetlen történet bontakozott ki, regénybe illő, gazdag személyiségű ember portréja tárult elém. A rejtély is kiderült, hogy milyen kapcsolata volt Cegléddel. Aki kíváncsi a történetre, olvassa végig-- érdemes.

Molnár Mária Várpalotán született 1886. szeptember 11-én már gyermekkorában sokszor megmutatkozott félelmet nem ismerő bátorsága. Kislány korában gyakran járta a Bakony rengetegeit, de semmi sem rettentette meg. Ha tudott, segített mindenkinek. Ezek a tulajdonságok egész életét végigkísérték. A család egy idő után Budapestre költözött. Kapcsolatba került a Bethánia CE Szövetséggel. Itt jutott élő hitre. Először a Filadelfia Diakonissza Egyletben kapott kiképzést, majd a Bethesda kórházban dolgozott, mint ápolónő. Emellett mindig továbbképezte magát, már kisebb műtéteket is végzett A műtősnői képesítésének később aztán nagy hasznát vette Új-Guineában töltött évei alatt.  Közben kitört az első világháború, ez újra Pestre sodorta, ahol sebesült és lábadozó katonák között szolgált. Itt ismerkedik meg Csia Sándor orvossal, aki magával viszi Galíciába, egy járványkórházba. Már nemcsak betegápoló volt, hanem a műtéteken is segített és részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében és felügyeletében. Bátor helytállásáért és áldozatos munkájáért több magas katonai kitüntetést is kapott. A háború vége gyülekezeti szolgálatban találta Molnár Máriát. Győrbe kerül Czeglédy Sándor győri lelkész mellé, gyülekezeti diakonisszaként és ifjúsági munkásként. (megj. Czeglédy Sándor később Cegléden szolgált, mint lelkész)

Mária 1925-ben Németországba utazott, hogy német nyelvismeretét és a missziói munkában történő továbbképzését, ismeretét gyarapítsa. Mint a győri református egyház diakonisszája több évet töltött Liebenzellben, ahol megismerkedett a Missziói Intézet munkájával. Különösen Óceánia területén, az Admiralitás-szigeteken folyó missziói munkára figyelt fel. Elhatározta, hogy jelentkezik külmissziói szolgálatra. Többször is elutasították jelentkezését, hivatkozván arra, hogy a jelentkezési korhatárt átlépte. Nem adta fel, s elérte, hogy mégis alkalmasnak nyilvánítsák. A törökök közé akarták küldeni, de ő erősen hitte, hogy az ő helye Mánuszon van. Ekkor Magyarországon előadói körútra indult, igét hirdetni és ez által a gyülekezeti adományokból összegyűjteni a költségekre való pénzösszeget. Itt kapcsolódik élete Cegléd városával.

"Cegléden Vajass Zoltánné nagyon a szívébe zárta Molnár Mária külmissziói ügyét, imádkozott, hogy jöjjön össze az 1 millió korona. De csak 500 ezer korona adomány gyűlt össze Cegléden. Ekkor Vajassné megcsóválta a fejét és azt mondta, hogy azért imádkozott, hogy legyen meg a szükséges pénz, és hiszi, hogy nem pusztába kiáltó szó volt az imádsága és hamarosan kipótlódik a várt összeg másik fele is. Másnap egy presbiter egy borítékot hagyott Molnár Máriának, amiben a várt 500 ezer korona volt. Ez Isten felelete volt Vajassné imádságára. Mikor nyilvánossá vált, hogy Molnár Mária a pápuák közé megy, különböző újságok és Missziói Szövetségek készítettek riportot vele. Ő határozottan azt kérte, hogy ne őt dicsérjék, hanem arra az "ügyre" tegyék a hangsúlyt, amelyre készül. Nem fél a trópusi betegségektől, az idegenektől és az emberevőktől, akik még az 1920-as években embert ettek. 1927-ben indult a nagy ismeretlenbe, Isten erejében és oltalmában bízva."

(Forrás Szalay Lajos ref. lelkipásztor -Tükör 2011/8)

A ceglédi asszony, Vajass Zoltánné, született Piros Ida (1870-1970) házat adományozott később a gyülekezetnek árvaház céljára. Ebből lett mára a Molnár Mária nevét viselő gyermekotthon. (Ida néni sírja a ceglédi öreg temetőben van) Molnár Mária vele, és Czeglédi Sándor lelkipásztorral rendszeresen levelezett, Új-Guineában töltött ideje alatt.

1928. február 15-én Molnár Mária, a magyar református egyház első magyar misszionáriusnője, szolgatársával a német származású Goebel Tinával együtt megérkezik a Csendes-óceáni szigetvilágba, Mánuszra. Pápua Új-Guineába. Itt az egyes népcsoportok szilárdan tartották a kannibalizmus ősi rítusát, hitük szerint ugyanis a legyőzött ellenség ereje beléjük szállt ily módon. Még kunyhóikat is az áldozatok csontjaival díszítették. Érdekes módon, a misszionáriusok lakhelye ott lett kijelölve, ahol egykor az emberáldozatokat gyakorolták. Nem véletlenül, ugyanis, úgy tartották, ha az elfogyasztott áldozatok szelleme nem öli meg, vagy nem kergeti az őrületbe az idegeneket, akkor kiállták a próbát. Akkor érdemes rájuk hallgatni, mivel az ő Istenük az erősebb. Molnár Máriát ez nem rettentette meg, hiszen ő jól tudta, hogy Isten nem véletlenül küldte ide, a megannyi veszély ellenére is meg tudja tartani életét. A misszió megalapításakor, 1914-ben Mánuszon hétköznapi szokás volt az emberevés. Az egész környék rettegett a mánusziaktól, akik fogságba ejtett társaikat megkötözték, rúdra függesztve körbehordozták, majd megölték és megették. Egyszer Friedrich Doepke írásbeli dolgozatot íratott diákjaival. A dolgozatokból kiderült, hogy tanítványai közül mindegyik evett emberhúst.

Máriát a családi életének nehézségei és a háborúban látott borzalmak gyakorolták őt a teherhordozásra. A beteges, gyengécske kislány így vált az idők folyamán vas szilárd oszlopegyéniséggé. Megérkezésekor a mánuszi misszióba kapcsolódott bele. Pár hétig közösen dolgozott a többiekkel, majd átvitték Pitilu szigetére, ahol egyedül maradt. Itt volt az állomáshelye.

Nem ismerte a nyelvüket, (nem is volt nyelvtanuk) nem tudott velük beszélni, de a sebüket kimosni igen. Jártassága a gyógyítás sokféle feladatában hamar kedvessé és keresetté tették a bennszülöttek között. Három hónap múlva tökéletesen értette a nyelvüket. amikor már tudott velük beszélni, iskolát nyitott és tanította őket írni, olvasni, még az öregeket is. Nehéz éghajlati terep ez az európai ember számára. A misszionáriusok végig kinint szedtek a malária ellen, ami a nagy hőség mellett erősen megviselte a szervezetüket. A korallszigeteken nem volt forrásvíz csak esővíz. Így igazi kútvizet sosem ittak. De sok esős nap volt egy évben, közel háromszáz. Éppen ezért esőkabát szinte minden ládában utazott. Hamar a bizalmukba fogadták őt, leveleiben leírta, hogy sohasem volt egyedül. Nagy hasznát vette ápolónői tapasztalatainak, sokféle betegséget kellett kezelnie. A bennszülöttek nagyon babonásak voltak. Szinte ruhátlanul jártak, egyáltalán nem ismerték a civilizáció öltözékeit. Amikor lehúzta a harisnyáját megrémültek, azt gondolva, hogy a bőrét húzta le. Borzasztóan féltek a halottaktól, bár érdekes módon a vértől nem. A sátánt többnyire a kígyóval azonosítják, így a kígyókat sohasem bántották. Az állatvilág is teljesen különbözik ott a miénktől, a kutyát különösen nagyra becsülték ezek a ,,kedves feketék", kutyafogakból készült nyaklánccal díszítették fel a mennyasszonyokat. Volt ezen kívül disznó is. Az első misszionáriusok úgy csalogatták a bennszülöttek gyermekeit iskolába, hogy aki elment, az kapott egy kis malacot.

Ez nagyon tetszett nekik. Táplálkozásuk egyoldalú, szegényes volt, ezért is betegedtek meg olyan gyakran. A legfontosabb táplálékuk a táró, a banán, papaya, mamaya, és a szák-szák - hántott fakéreg szárítva, amelyet megőröltek, és a végén olyan keverék lett belőle, amelyet leginkább a korpaliszthez lehetett hasonlítani. Egy 1934-es híradás szerint Mánusz szigetén és a hozzá tartozó szigeteken két missziói állomás működött (Lugosz és Loniu), 12 külső állomás. Ezek egyikén, Pitilun dolgozott Molnár Mária is. Hamarosan volt már 28 megkeresztelt gyülekezeti tag és heten készültek a keresztségre. Kétévi tanulás után keresztelték meg őket, de csak azt, aki az Ige szerint kezdett el élni. Tíz olyan iskola működött, ahol naponta folyt tanítás, 135 fiú és 35 leány tanulóval. Egy internátust is fenntartottak 35 bentlakó gyermekkel. Jól látható, hogy a missziói stratégia itt is a gyermekek nevelésére épült. Ehhez azonban már bennszülött segítőket és tanítókat is ki kellett képezni, - legalábbis alap szinten. Ilyenek már kilencen voltak. Emellett Molnár Mária több száz beteg kezelését látta el, hála az itthoni első világháborús betegápolói kiképzésének. Ezért ragadt rá a Misszisz Doktor kifejezés is. Vasárnapi istentiszteleteit pedig átlagban 100-120 ember látogatta. Mária kora reggeltől késő estig fáradhatatlanul dolgozott. Eljárt a Pitilut körülvevő szigetekre, de sürgette, hogy erősítést kaphasson. Nagy segítsége és támasza volt Lomon (József) a 25 év körüli fiatalember, a szakácsa, aki átadta kisfiát a Misszisznek, hogy keresztyénnek nevelje. Munkájának egyik eredménye, hogy Márk evangéliuma megjelent pitilui nyelven. Molnár Mária, amikor megkezdte a betegápolást, a sebkezelést, a sérült gyermekek orvosi ellátását, sorban megfürösztötte a pápua gyerekeket, akik kezdetben kézzel-lábbal kapálózva tiltakoztak a szappan és a csutakolás ellen.

Miután megszáradtak, már hálásan mosolyogtak a magyar misszionáriusnőre. Mária és Goebel Tina többórás gyaloglással keresték fel a sziget távoli falvait. Igen lassan tudtak előrehaladni a mozgó hidakon, fatörzseken, agyagos, meredek hegylejtőkön, megáradt folyókon, patakokon. Az istentiszteleteken egyre több pápua vett részt. Molnár Mária hamar elsajátította a helyi nyelveket, így közvetlenül tudott kapcsolatot teremteni a legegyszerűbb emberekkel. Összebarátkozott egy japán ültetvényessel, akinek beteg, pápua feleségét gyógyította, és segítette két gyermeke ellátásában. Nadrágot varrt a japán ültetvényes fiúgyerekeinek. A hálás apa egy varrógép küldésével viszonozta a misszionárius jóságát. A legszörnyűbb élményeket a leprások körében szerezte. Látta az eltorzult arcú, borzalmasan megcsonkított embereket, akik közül sokan járni sem tudtak, csak csúsztak-másztak a földön. A legtöbbet a reménytelenségtől és a kilátástalanságtól szenvedtek, s volt, aki már tíz esztendeje sínylődött a legnyomorúságosabb körülmények között. A leprások meglátogatásakor megtanulta azt, hogy semmit sem szabad megérinteni, még leülni sem, mert a betegek a szennyes gyapotot szerteszét dobálták, ezzel megfertőzhették az óvatlan látogatókat. Utazott törékeny kenukon, vendégoldalas csónakokon, a háborgó, haragos tengeren, ahol néha csak egy parányi véletlenen múlt, hogy nem vált a szeszélyes hullámok áldozatává.

Az áldatlan állapotok közepette állhatatosan dolgozott, hosszú hónapokig, pénz nélkül. Előfordult, hogy még kávéra és tejre sem telt, s még a petróleummal is takarékoskodnia kellett, mert a viharlámpába is alig jutott a világosságot adó, a távoli Ausztráliából hozott drága folyadékból. A gyilkos éghajlatot Goebel Tina nem bírta elviselni, s visszatért Németországba. Molnár Mária azonban kitartott, és mindenkinek segített, akinek csak tudott. A Liebenzelli Misszió szerény küldeményei olykor hónapokig nem érkeztek meg, de ez sem volt ok Molnár Mária számára, hogy feladja küldetését. Mária 1935-ben rövid időre hazatért, és Sárospatakon is előadást tartott a pápuákról. Akkor hozta magával a sárospataki múzeumban őrzött gyűjteményt. Találkozhatott szeretteivel, ismerőseivel, beszámolókat és előadásokat tartott. kinti missziójáról, s ahhoz anyagi támogatókat gyűjtött. 1936. augusztus 30-án búcsúzott el újra, az útra rengeteg dolgot vitt magával, többek között egy harangot a pitilui gyülekezet számára, melyet Egry József harangöntő készített. Ekkor még csak nem sejtette, hogy hogy a visszatérése végleges, és végzetes lesz. Utolsó levelét Pitiluról írta 1940. november 24-én, s utána évekig nem érkezett hír róla.

Közben a II. világháború elérte a szigeteket is, a japánok megszállták Pitilut és Mánuszt is. Eleinte barátságosak voltak, később már gyanakvóbbak. Feltételezték, hogy a fehérek összejátszanak az amerikaiakkal, akik egyre többször győzték le a japán csapatokat. A japánok egy nagy vereség után összegyűjtötték az összes fehér embert a Mánusz szigeti Lugosban azzal, hogy onnan hazaviszik őket. Molnár Mária tudta, hogy ez a vég kezdete. Sírva búcsúzott és búcsúztak tőle a pápuák. Mária mondta nekik, hogy nem fogjuk egymást többé látni. Az Akikaze japán romboló fedélzetére vitték a foglyokat, majd egy útközben kapott írásbeli parancs (vagy annak félreértelmezése) után a hajón lévő foglyokat (kb. 60 főt) brutális kegyetlenséggel lemészárolták. A holttesteket a tengerbe dobták. A gyermeket élve vetették a tengerbe. Sokára derült ki, hogy ez a kegyetlenség miért történt. Az igazságra a jokohamai bírósági tárgyaláson derült fény, 1948-ban. A fővádlott Mikawa ellentengernagy volt. A tárgyaláson elhangzottak három évtizeden át titokban maradtak, s egy Rómában élő szerzetes, Ralph M. Wildgen révén kerültek nyilvánosságra. Magyar nyelven Nádasy Ferenc orvos tette közzé fővádlottak tárgyalását tartalmazó, katonai ügyiratok alapján rekonstruált szörnyűséget. Az Akikáze hajó 1943. augusztus 2-án bombatalálatot kapott, és elsüllyedt a tenger hullámsírjában. Sábe kapitány azon a parancsnoki hídon veszítette életét, amelyen kiadta a kivégzési parancsot, ahonnan végignézte a mészárlást.

Molnár Mária élete, szolgálata és mártírhalála nem volt hiábavaló. Mély lelki nyomok maradtak utána a pápuák életében. Több egyházi intézményt neveztek el róla és emlékét, tanításait kegyelettel őrzik. A valaha emberevő pápuák emléktemplomot emeltek Pitilu szigetén, Raulban pedig leánykollégiumot neveztek el róla Molnár Mária leveleiből könyv is született, Ivanyos Lajos 1935-ben könyv formájában megjelentette. Életéről 1987-ben Beliczay Angéla"Engem várnak a szigetek" címmel könyvet írt. Ennek megható élménye volt az, amikor 4 pápua lelkész Európában járva, Magyarországot is meglátogatta. Szerették volna látni azt az országot és azt a népet, ahonnan az evangéliumot elhozta Molnár Mária. Összesen 20 gyülekezetben fordultak meg és számoltak be hazájukról és Márián keresztül kapott áldásokról. Sárospatakon ahol a legnagyobb Molnár Mária hagyaték van berendezve, a pápuák könnyes szemmel imádkoztak és adtak hálát, hogy az Úr elvezette hozzájuk, az ő lelki édesanyjukat Mánuszra és a szigetvilágba.

A mánuszi temetőben, kókuszpálmák között magasodó síremlék hat ember előtt tiszteleg, alatta azonban egyikük sem nyugodhat. A felirat egyszerűségében is meghökkentő.

"Misszionáriusaink emlékére…életüket vesztették japán katonai akcióban, 1943. március 17-én."

A hat név között egyetlen magyar, Molnár Mária neve olvasható.

Emlékezzünk mi is erre a kivételes emberre, őrizzük meg mi is lelkünkben, és ha elmegyünk a síremléke előtt, jusson eszünkbe áldozatos munkája, élete. Az utódok felelőssége viszont nemcsak az, hogy kőbe vésett emlékművet állítsanak nem létező sírjuk fölé, hanem hogy életpéldájuk ma is elevenen éljen minden nemzedékben.

Füle Magda