Hír, program, komment

Dr. Csáky András polgármester köszöntő beszéde:

Kedves Ünnepelt Hölgyeim!

Különösen nagy tisztelettel, megbecsüléssel köszöntöm Önöket és őszintén remélem, hogy ezt a jelenlévő vagy éppen jelen nem lévő férfiak nevében is tehetem.

Bocsánat, hogy ilyesmit örök ifjú hölgyek koszorújában mondok, de én emlékszem a régebbi időkre. Például arra, hogy ezen a napon még a megszólításig sem volt könnyű eljutni. Pláne nem a köszöntő virágszálig, amelyet - ha nem tévedek - többnyire a szakszervezetis asszonyok hoztak be a piacról, a virágboltból a különböző munkahelyekre. Hogy aztán annak rendje-módja szerint többnyire ügyetlen mondatok kíséretében megkapják a körülöttük feszengő férfiaktól.

Ebben az ünnepben mindig volt valami bájosnak nem nagyon nevezhető zavartság. Félhangosan itt-ott elhangzott, hogy ez nem a mi ünnepünk; ez a munkásmozgalom ajándéka vagy a szüfrazsettek emléknyoma.

Kétségtelen, hogy ilyen történelmi leágazások is vannak, de - valljuk meg - az egyenlő munkáért egyenlő bért vagy a női választójog ügye akkor is előjött volna, ha nincsenek ilyen történelmi ágak-bogak. Sőt, hát körülnézhetünk szerte a világban, ahol azt láthatjuk, hogy az úgynevezett elmaradott részeken továbbra is súlyos hátrányokat szenvednek a nők. És még a maguk eredményeire büszke területeken is gyakori a bérkülönbség férfi és nő között, vagy arányeltolódás van például a közéletben való részvétel tekintetében. Az az állítás, hogy az asszonynak a konyhában van a helye, nemcsak kocsmai viccek tárgya.

Sokan ma is úgy vélik, hogy ez az igazi magyar hagyomány. Még magyar virtus is! Az asszony kezébe a főzőkanál való, az asszony dolga a gyereknevelés, - napesti mondhatnám a bölcsességeket. Holott - mi, a teremtés állítólagos koronái - családi keretek között már régóta elgondolkodhattunk volna afelől, hogy ha az asszonyok csak lakat alatt jók, akkor miért bízzuk rájuk a legfontosabbat: a gyermeknevelést.

És még mennyi mindent bíztunk rájuk, ami nem számított fizetett munkának! Igazából munkának se. Elég csak a nagyanyáink és dédanyáink korára gondolnunk. Csoóri Sándor, a költő, aki meghívásomra többször volt vendége a ceglédi közönségnek, egyik emlékezésében azt írja az édesanyjáról: "Húsz hold aratást vállaltak fiatalon, apámmal, tizedért. Szedte a markot, s magával vitt engem is. Letett valahová a hűsre, de ha nagyon sírtam, a hátára kötött, s úgy hajladozott velem együtt a földre döntött búzáért. (…) ő ezeket az időket nem emlegeti. Nem azért, mert elmúltak, hanem mert akkor túl sokat kéne emlegetni." Majd így folytatja Csoóri Sándor: "A történelmi földmozgásokat az asszonyok mindig nagyobb ijedelmek és fejfájások közepette élték át, mint a férfiak. (,,,) Ők a család igazi összetartó abroncsai. Legtöbb helyen az ő egyéniségük ad határozott jelleget a család életének. Nekik kell arra gondolni: mi lesz a holnapi ebéd és a holnapi gond, mi lehet a holnaputáni remény s a holnaputáni megoldás. Félelmük legtöbbször nem más, mint örökös készenléti állapot - a munka egyik formája."

Ünnepelt Hölgyeim!

Itt, az Alföld kapujában aligha kell részleteznem, hogy milyen teherviselést jelentett az, amiről Csoóri Sándor beszél. A társadalmi megítélés mégis olyan volt, amilyen.

De mondhatok elgondolkodtató példát fentebbi régiókból is. Ma már talán mindenki tudja, hogy a radioaktivitás felfedezésében és alkalmazásában az egyetemes tudományosság egyik legnagyobb alakja: Marie Curie. 1903-ban mégsem akarták átadni neki a fizikai Nobel-díjat. A férjének igen, de neki nem, mert ő nő.

Igaz, a világ fejlődése úgy alakult, hogy végül nemcsak a fizikai-, hanem később a kémiai Nobel-díjat is megkapta, de ez semmit nem von le a társadalmi igazságtalanságok gyalázatából és maradandó veszélyességéből.

Úgy, hogy ezen a napon talán még az is befészkelhet a gondolatainkba, hogy rendben van: a hölgyeknek legyen ünnepnapja is! De az év többi napján emberi minősége alapján kapjon méltó megbecsülést nő és férfi egyaránt. Hátha ünnepivé válnak a hétköznapjaink!

Azt mindenesetre továbbra is kérem, hogy szabadjon ismeretlen hölgyeket is előre engedni az ajtón és a ruhatárban feladni rájuk a kabátot.

 Végül: egy ismeretlen szerzőt idézve:

"Nőnap alkalmából szeretettel köszöntünk titeket,

Kik az élet viharában is velünk vagytok szüntelen.

Talán nem is tudjuk mind ezt megköszönni,

De szívből tudunk mindezért szeretni,

Köszönet és hála nektek mindenért,

A jó Isten áldása szálljon rátok mindezért…"

(Fotó: Kisfaludi István)